Amikor megkaptam a levelet a Debreceni Római Katolikus Egyetemi Lelkészségtől, melyben felkértek arra, hogy írjak pár sort Szent József-évéhez kapcsolódóan az én keresztény hitemben megélt apaságról, bevallom, nagyon meglepődtem. Meglepődöttségem oka az volt, hogy én református vagyok, így attól tartottam, tévedés történt, s valójában nem nekem akarták a levelet címezni. De mivel ez egy nagyon megtisztelő felkérés, nem szerettem volna egyből visszautasítani azt, s pár gondolatomat szívesen megosztom az apaságról és Szent Józsefről, hátha érdekes lehet egy katolikus felületen egy református édesapa vallomása.
Nekünk, reformátusoknak egészen más a viszonyunk a szentekhez, mint katolikus testvéreinknek. Éppen ezért bevallom, hogy nem is ismerek sok szentet, gyermekkoromban vajmi keveset hallottam róluk református istentiszteleteken. Persze ez alól Szent József kivétel, őt azelőtt is ismertem, hogy egy római katolikus lányt vettem feleségül.
Mégis első személyes és mély találkozásom Szent Józseffel elsőszülött gyermekem születéséhez köthető. Mikor gyermekünkkel elhagyhattuk a kórházat, feleségem megkért, hogy a Szent Anna Templom felé vegyem az irányt az autóval, mutassuk be a lányunkat. A Szent Anna Templom egyik mellékoltáránál a Szent Család képe található, oda tettük le a mózeskosarat, feleségem letérdelt, imádkozott. Én a képet szemléltem, rajta Szent Józsefet, ahogy vezeti és óvja családját. Majd az én családomra néztem és kértem az Istent, adjon nekem erőt az apasághoz.
Mikor gyermekünk egy hónapos lett, s a keresztelésre került a sor, felvetült a kérdés, hogy katolikusnak vagy reformátusnak kereszteljük-e. Bevallom, sok vita volt köztem és feleségem között, hiszen mindenki szeretné saját hitére nevelni a gyermekét. Végül úgy gondolom, hogy sikerült Szent József példáját követnem – ha akkor még nem is tudatosan – hiszen elfogadó voltam, s római katolikusnak kereszteltük lányunkat.
Elsőszülöttünk után még kétszer ajándékozott meg az Isten gyermekkel minket, a kórházból első utunk mindkétszer a Szent Család képe elé vezetett. S többször sosem vitatkoztunk azon, hogy milyen felekezetű templomban legyen meg a keresztelő, minden gyermekem római katolikus lett. Én kísérem, segítem őket ezen az úton, büszkén vettem részt mindegyikük elsőáldozásán, bérmálkozásán.
Azt hiszem apának lenni, az egyik legszebb hivatás, s az egyik legszentebb szolgálat. A családot apaként „szolgálni” kell, feleségünkért és gyermekeinkért kell dolgoznunk, meg kell teremteni számukra a biztonságot. Végtelen szeretettel, de kellő határozottsággal kell nevelni a gyermekeket. Úgy gondolom, hogy keresztény hitre úgy nevelhetem őket a leginkább, ha nem okítom, hanem én magam keresztényként élem mindennapjaimat előttük.
Persze az apaságot is tanulni kell, folyamatosan fejlődnünk kell benne, s ez az a hivatás, amit csak annak gyakorlása közben tudunk elsajátítani. Így nem csoda, ha mind hibázunk benne. Nekem apaként a legnagyobb kihívást mindig az jelentette, hogy értékes időt tudjak eltölteni családommal. Orvosként dolgozom, s a mindennapi munkámból sajnos sokszor nagyon nehéz kiszakadni. Törekednem kell a minőségi idő eltöltésére feleségemmel és gyermekeimmel, úgy érzem, hogy ebben még mindig fejlődnöm kell.
Szent József példájára az Úrra kell hagyatkoznunk. Eddigi életem során azt tapasztaltam, hogy az Úr bármilyen nehéz ösvényre is vezetett minket, azt mindig kikövezte előttünk, nekünk csupán fel kell kelnünk és járnunk kell azon az úton. Reformátusként hadd osszam meg zárógondolatként legszeretettebb zsoltáromat: Hagyjad az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti. (Zsoltárok 37:5)”
Dr. Hornyák László