Szent József-év alkalmából írásunkban szeretettel osztjuk meg Vojtkó Ferenc gondolatait:
Az én örökségem, hogy van előttem egy igazán jó példa: Édesapám. Gyermekként, fiatalként Ungváron éltem, ahol a hit gyakorlása nem volt egyenlő azzal, hogy templomba vagy közösségbe járjunk. Ott a hit szigorúan magánügy volt. Ez a magánügy azonban a családi életünk színterén, a családi ház falain beleül napról napra kibontakozott és kiteljesedett: Édesapám, amikor tehette, minden egyes napon odatérdelt az ágyam mellé, majd közösen imádkoztunk, ez nem maradt el soha. A közös imádságokból kérdések születtek a gyermeki „én”-ben, amelyekre mindig kaptam választ.
Amikor a nagyszülőkhöz beléptünk a régi családi házba, mindenki számára természetes volt, hogy az ajtó felett keresztet, a hálószoba falán szentképet helyeztek el. Az élet természetes velejárója volt, hogy az imádkozó Szűz Mária arca tekint ránk. Nem jártunk közösségbe, nem beszélgettünk hitéletről a családi ház kapuin kívül, mégis mélyen belénk ivódott az Istennel való személyes kapcsolat csodája, ereje és ajándéka. Ez a minta, amelyet akkor kaptam, mai napig példaként szolgál számomra. Ebből táplálkozom, és ezt gyakorlom én is a gyermekeim nevelése során. Bennük ugyanígy megfogalmazódnak a gyermeki kérdések, ugyanezeket az érzéseket, mozzanatokat éljük át együtt, azzal a különbséggel, hogy jelenleg a családi házon kívül is gyakorolhatjuk mindezt. Járunk közösségbe, templomba, ifjúsági istentiszteletre, Biblia-táborba, imaalkalmakra, megéljük az ünnepeket, mint egy konfirmálás, a hitünkben való megerősödésünk ünnepe. A legjobb, hogy mindebben nincs erőltetettség, hanem természetes része a mindennapjainknak. Nagy ajándék, hogy az otthon gyakorolt kötött imádságaink mellett, mindenki szabadon is imára kulcsolja a kezét, hogy szívéből adjon hálát. Az egyik legszebb és legmélyebb élmény, amikor a családunk legkisebb tagja is, a maga gyermeki módján megszólal. Ekkor érezzük, hogy egy igazán élő és eleven kapcsolat alakul ki Isten és a gyermek, Isten és a család között.
Azt gondolom, hogy ha már semmi egyebet nem teszek, hanem ezt az erős lelki alapot formálom, és szüntelen átadom a családomnak, akkor megteszek mindent azért, hogy a családom tagjai Krisztus-követő emberként megállják a helyüket. Édesapaként, úgy gondolom, ez nem kötelességem, hanem az apai szerepem természetes velejárója.