Az egyház arra hívja fel a figyelmünket, hogy Krisztus valóságos jelenlétének egyre inkább az életünk részévé kell válnia. Milyen helye és szerepe van ebben a készületnek? Miért kell készülni az ünnepre? Azért, mert a csodából, a titokból annyi lesz a miénk, amennyit be tudunk fogadni. Az adventi időszak nem akar kiszakítani az életből, nem akar elszakítani attól a munkától, amelyet végzünk, hanem „az itt és a most”-ba, a jelen életállapotunkba akar belehelyezni minket. Jelen vagyunk-e? Az életünknek valóban szereplői vagyunk-e mi magunk? Én irányítom-e az életemet? Vagy az események irányítanak engem? Az én elveim vagy az én hitem az, ami vezérfonal az életemben? Vagy csapongok éppen oda, ahová a hullámok visznek? Az adventi időszak a rendrakás ideje, rendet rakni az életünkben. Ezt úgy tudjuk megtenni, ha vannak célok előttünk. Akkor tudunk rendet rakni, ha tudjuk, hová tart az életünk, és tudjuk, hogy milyen cél van előttünk.
Az advent hasonlít ahhoz az időszakhoz, amikor elviszik a gyermeket az óvodába. A kezdeti feszültségek után, eltelik a nap, a gyermek jól érzi magát, önfeledten játszik, talán meg is feledkezik arról, hogy jönnek érte. A valóság azonban az, hogy amikor letelik az óvodai idő, akkor érte jönnek. Így kell berendeznie az egész napját, nem lehet végtelen játékba bocsátkozni, mert egy adott pillanatban a szülők meg fognak érkezni, és vagy örömmel, vagy kevesebb örömmel, de haza kell menni. Az életünk is ilyen. Az adventi várakozás arra akar rádöbbenteni bennünket, hogy értünk fognak jönni. A gyermeknek sem arról beszélünk, hogy a játéknak mindjárt vége, hanem arra bátorítjuk, hogy játsszon teljes szívéből. Amikor éljük az életet, akkor éljük azt teljes szívvel. Nem akkor van probléma, amikor túlságosan kötődünk a játékokhoz, a pillanatokhoz, hanem amikor elfelejtjük, hogy ezek valamikor véget érnek, és valamikor értünk fognak jönni. Ha tudatosítjuk, hogy értünk jönnek, az nem a játék örömét veszi el, nem kiszakít a játékból, hanem megmutatja annak a határait, annak a teljességét. Megmutatja az igazi örömet, hogy az életünk nem csak ez a rövid időszak, nem csak ez a pár pillanat, hanem örök boldogság.
Az advent arra hív meg, hogy rendezzük az életünket, a jelen tevékenységünket, a pillanatainkat, a szeretetünket, a kapcsolatainkat. Elsősorban az Úrral, aki jön majd értünk. Vele milyen a kapcsolatunk? Neki hogyan számolnánk be most az életünkről? Ahhoz, hogy a vele való találkozás valóságos legyen, kellenek célok, vágyak és elhatározások. Olyan örök célok, amelyek meghatározzák a pillanatnyi céljainkat és boldogságunkat, miközben felismerjük korlátainkat is. Merjünk formálódni, merjünk alakulni, hogy az adventi éberségünk a lehető legteljesebb jelen megéléséhez segítsen hozzá!
December 1-jén a Debreceni Szent László Katolikus Szakkollégium közössége gyújtotta meg az első adventi gyertyát a Megtestesülés Plébánián, ahol a kollégista fiúk Ady Endre versével köszöntötték az esti szentmisére érkezőket:
Az Úr érkezése
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.
Az advent első vasárnapján elhangzott elmélkedés teljes szövegét itt hallhatjátok: