Adventi visszatekintő: András atya gondolatai 3. rész

Jézus valóságos ember volt, aki mint Fiú mutatkozik be, függésben és kapcsolatban az Atyával. Jézus gyermeksége arra hív meg bennünket, hogy tudjuk, hová kötődik az életünk. Nekünk nem kell “felnőttnek” lennünk, hanem a gyermeki lelkületet, az Atya iránti odaadottságot kell magunkban erősíteni, tovább vinni.  Jézusnak olyan tulajdonsága és érzésvilága volt, amelyet a szüleitől kapott. Isten Fiának emberré válása az Atyára való ráhagyatkozásban segít bennünket. Életünk egyik legnagyobb krízise, hogy el akarunk szakadni a Teremtőtől, és mi magunk akarjuk megteremteni a saját boldogságunkat. Felmerül bennünk a vágy, hogy földi paradicsomot építsünk.

Miért gondoljuk, hogy az Isten nem tud boldoggá tenni bennünket? Pedig ha valóban úgy tekintünk az Atyára, mint a szülőre, akkor világossá válik kapcsolat: az Atya olyan szülő, aki minden jót meg kíván adni a gyermekének. Ebben a folyamatban vannak olyan döntések, amelyek az adott pillanatban nem szimpatikusak a gyermeknek, de nyilván ez abból fakad, hogy a szülő nagyobb összefüggésben látja az életet, amelynek átgondolt következménye, hogy esetenként kevésbé népszerű döntést hoz. Mindezt azért, hogy a gyermek növekedni tudjon, hogy valóban értékes legyen az ő élete. Az Istennel is tulajdonképpen ilyen viszonyban vagyunk. Nem mindig értjük Istennek a miértjeit. De egy dolgot nem kérdőjelezhetünk meg: mindent, amit ad az Isten, azt azért adja, mert szeret bennünket. Bármi is történjen velünk, nem akar rosszat az embernek. Bármi történik velünk, ő velünk halad az úton. Ha így tekintünk az életünkre, az Atya-Fiú viszonyra, a gyermekségre, arra, hogy emberré lett az Isten Fia, akkor átértékelődik az életünk. Nekünk nem kell minden tekintetben felnőttnek lenni, önálló döntéseket hozni. Engednünk kell, hogy megmaradjunk a szívünkben gyermeknek. Annak a gyermeknek, aki az Istent valóban Atyjának tudja megszólítani. Jézus ezt a kapcsolatot az abszolút hétköznapokban kezdte meg. Ezzel a gyermeki ráhagyatkozással akar belépni az Isten az ember életébe.  Így döbbenünk rá, hogy a Mennyei Atya vezeti az életünket. Ha ki akarunk szakadni ebből a szeretetből, megtehetjük, de tudnunk kell, hogy bármikor visszatérhetünk hozzá. Merjünk ráhagyatkozni Jézus tapasztalatára, aki beleáll a ráhagyatkozás küldetésébe!

December 15-én a Megtestesülés Plébánia ifjúsági csoportjának közössége gyújtotta meg a harmadik adventi gyertyát. A fiatalok az időről elmélkedtek:

Az idő Isten ajándéka: teremtésének egy csodálatos dimenziója. Arra kaptuk, hogy használjuk és élvezzük. Ha valaha valakit szorított az idő, az Jézus volt. Ő az idővel kapcsolatos gondját úgy oldotta meg, hogy mindig teljes egészében a jelen pillanatnak szentelte magát.  Kihasznált minden percet, amit Istentől kapott. És elfogadott mindent, amit Isten belehelyezett. Ha nem is jut időnk mindenre, amire szeretnénk, jut időnk mindarra, amit Isten szeretne tőlünk, feltéve, ha készek vagyunk az ő akaratát követni. De ez távolról sem azt jelenti, hogy állandóan elfoglaltak vagyunk. Időnként semmilyen elfoglaltságunk sem akad. Életritmusunk olyanná válik mit Jézusé: lesz időnk Istenre, és lesz időnk másokra. Mi is részesülünk az ő rugalmasságából, és nem érzünk feszültséget, ha netán terveink felborulnak. Más fényben fogjuk látni a dolgokat. Észrevesszük, hogy Isten hozott elénk valakit, hogy gondoskodjunk róla, vagy hogy az Ő akarata szerint segítsünk valakin. Ügyelnünk kell az időre, de nem szabad megengednünk, hogy az óra irányítson bennünket. Próbáljunk meg elcsendesedni néhány percre Isten előtt, amíg nem zaklat semmilyen tennivaló. Állítsuk le  a túlzsúfolt napok értelmetlen rohanását, és csendesedjünk el. Ha ezt megtesszük, rájövünk két értékes igazságra. Az egyik, hogy Isten mindig ad időt arra, hogy azzá váljunk, amivé ő akarja. A másik pedig, hogy amit Isten akar tőlünk, arra mindig jut idő. És így hirtelen a világ összes ideje a miénk lesz!

Az advent harmadik vasárnapján elhangzott elmélkedés teljes szövegét itt hallhatjátok: