Mikos Ákos útravalója Szent József-évében:
Szerencsére még tisztán érzem azt a pillanatot, amikor életemben a legközelebb voltam Istenhez. Szülőfalumban, egy abaúji településen, téli estén a hidegben, sötétben álltam a helyi focipálya egyik félig földbeásott abroncsán.
Nem szokványos tudom, de éppen azt „gyakoroltam”, hogy imádkozni bárhol lehet. És először éreztem egy ilyen helyzetben, hogy nem vagyok egyedül.
17 lehettem. Aztán, ha őszinte vagyok – már pedig igyekszem az lenni – azóta sem volt ennél sokkal igazibb pillanatom. Nem a focipálya miatt, nem az abroncsok miatt, hanem pont az őszinteség miatt. Azóta mind a szülőfalumtól, mind ettől a szép és felemelő érzéstől is távolabb kerültem. 17 év telt el.
Kicsit most is a sötétben, a nyirkos hidegben érzem magam, de ezúttal talán egyedül is. Távolabb kerültem – szeretném azt hinni, hogy csak egy kicsit – Istentől és ennek sajnos egyenesági következménye (vagy előzménye), hogy már nem imádkozom annyit és úgy. Ébredés után még igen. Kora reggelente ez az első gondolataim egyike. Templomok előtt még igen. Itt azért még mindig keresztet vetek. Szirénázó mentőknél igen. Egy támogató imát a bent „utazókért” fontosnak tartok elmondani.
És ha jó ér engem, vagy minket a feleségemmel, akkor igen. Ekkor hálát akarok adni neki. Hogy ez sok-e, elég-e, vagy kevés-e nem tudom, de most azt tudom, hogy ehhez van erőm és figyelmem.
Szeretnék többet, szebbet, jobbat ebből a kapcsolatból, és a legérdekesebb, hogy a „receptjét” is tudom hogyan lehetne ezt elérnem, de még nem tudok újra felállni a félig földbe ásott abroncsomra. Addig maradnak a számomra olyan – szerintem – külsőségek, mint bárhol felvállalni a hitem, büszkén vallani, hogy római katolikus vagyok, szeretni, akit csak lehet és bírok és hétről-hétre neki szentelni a tőle kapott tehetségem a Magyar Katolikus Rádióban. Ez kifelé valami, befelé nekem a világ. Szerencsére még tisztán érzem azt a pillanatot, amikor életemben szerintem a legközelebb voltam Istenhez. És szerencsére tisztán érzem, hogy Ő minden ellenére mindig itt van velem…