“…hogyan is tudnánk példát mutatni, ha nem töltünk elég időt együtt”

Igyekszem nem elfelejteni, milyen voltam gyerekként, milyen érzések kavarogtak bennem, amikor életem egyes szakaszaiban pozitív vagy negatív hatások értek a családon belül, azokra hogyan reagáltam, mit éreztem, mi maradt meg bennem, és azokból tanulva vagy tapasztalva most azt vallom, hogy mindig van lehetőségem eldönteni, hogy melyik utat válasszam azért, hogy a család egy hitben erős, keresztényi és kiegyensúlyozott életet élhessen.

Mindig is nagyon fontosnak tartottam a családban jelen lévő szülők támogató jelenlétét a gyermekek nevelése során,

…hiszen már nagyszüleimtől is azt tanultam, hogy a kereszthordozás mellett a szeretet, a megbocsátás és a napi legalább egy jó cselekedet a krisztusi úton való haladás alappillére.

Saját családomban a példamutatást tartom a legszilárdabb alapnak, ahol minden esetben arra törekszem, hogy a családban együtt – és nem egymás mellett – élők ún. „szeretettankja” ne ürüljön ki, folyamatosan töltődjön. Erre a minőségi idő eltöltése a legmegfelelőbb tevékenység, hiszen hogyan is tudnánk példát mutatni, ha nem töltünk elég időt együtt. A közös imák, szentmisék, hitéleti programok, a közös étkezés mellett néha elég egy-egy közös filmnézés, társasjáték, barkácsolás vagy kerti munka, sport vagy séta ahhoz, hogy a gyermeknevelés során burkoltan vagy célzottan is tanítsuk a körülöttünk lévőket a helyes, elfogadásra képes, feltétel nélküli, önzetlen szeretet tanaira. A gyermekeim szerencsére igen fogékonyak az együtt töltött idő megélésére, sőt valósággal kikövetelik maguknak azt, én pedig örömmel csábulok el az együttlétekre. Palánki Ferenc püspök atya szavai minden nap fülembe csengenek, miszerint:

„nem az a lényeg, hogy ki vagyok, hanem hogy kiért vagyok”.

Fontos alapgondolat, amit nap, mint nap tudatosan is megélek a családommal együtt…

Kovács István