Számos módon képesek vagyunk szemlélni a múltat, rátekinteni a saját élettörténetünkre. A húsvéti ünnep szereplőit figyelve, három példát is látunk:
Lehet átkozni a múltat.
Ez az, amikor nem akarunk rágondolni a múlt eseményeire, amikor nem akarunk találkozni a terhekkel, egy-egy tragédiával, egy eltemetett ifjúkori álommal, egy megbántottsággal. Ekkor nem tudunk kiengesztelődni, és lezárjuk a tovább haladásnak az útját. Napról napra tápláljuk, mélyítjük életünknek a sebét. Ez, az az állapot, amikor az Isten sem tud segíteni az emberen, hiszen azzal, ha elátkozzuk magunkat, akkor kizárunk minden lehetőséget, hogy beengedjük Őt. Az átok nem engedi be az áldást. Júdás személyében fedezzük fel ezt: neki lett volna lehetősége arra, hogy máshogyan alakítsa az életét. Nem azzal volt a probléma, hogy rosszat tett, vagy valamit elrontott, hanem azzal, hogy ezt véglegesítette.
Lehet siratni a múltat.
Siratni az elmulasztott esélyeket és találkozásokat, a fel nem használt talentumokat, a parlagon hagyott képességeket, az elszalasztott lehetőségeket. Mindnyájónknak vannak sikertelen mozzanatai, amelyeket nem lehet kijavítani, vagy meg nem történtté tenni. De biztosan örökös panaszkodással vagy sírással kell lenni ezek iránt? Péter személyében ismerjük ezt fel, aki folyamatosan a saját bűnét siratja, hogy gyávaságból, kishitűségből elárulta Jézust.
Lehet hálával tekinteni a múltra.
Ekkor úgy fedezzük fel a múltbéli eseményeket, hogy Isten szeretetének a jeleit keressük bennük. Amikor hála van a szívünkben, akkor fel akarjuk ismerni, hogy hogyan volt irányítva az életünk, a gondviselés hogyan hozta az eseményeket elénk, mennyi és mennyi olyan helyzet volt, amiből megmenekültünk. Mária szerepében fedezzük fel ezt. Ő nem hagyta, hogy a csoda természetessé váljon számára. Nem szokott hozzá, hanem újra és újra hálával élte meg azt, ahogyan vezette őt a Gondviselő, még akkor is amikor csalódások övezték.
A húsvéti ünnep szereplői arra hívnak meg bennünket, hogy ismerjük fel: nincs olyan életszakasza a múltunknak, amelyből nem tudunk felállni, amely után nem tudunk tovább lépni. Ehhez azonban meg kell látnunk, hogy magunkat nem tudjuk megváltani. A feltámadás csodája nélkül nem tudjuk magunkat nyakon ragadni, és kihúzni a bűnök, az elesések és hibák valóságból. Ahhoz, hogy formálódjon az életünk, hálával a szívünkben, a feltámadás örömében kell szemlélni az életet.