Ferenc pápa Örüljetek és ujjongjatok! kezdetű apostoli buzdítása adta a keddi, egyetemistáknak szóló találkozó beszélgetésének vezérfonalát.
Törő András, egyetemi lelkész abban erősítette meg a fiatalokat, hogy legyenek radikális keresztények. Ez azt jelenti, hogy ne csak megszokásból éljük a vallásos életünket: a kereszténység ugyanis komoly tudatosságot igényel. A vallásos aktivitás lehet kisebb vagy nagyobb, de a lényeges az, hogy élő valóságra épüljön. Arra az élő valóságra, amely abban összpontosul, hogy Isten emberré lett. Ettől olyan valóságos és megfogható a kereszténységünk: Krisztus számára ez egy nyitott tárgyalás. A kísértés, a negyven napnyi pusztaság, a böjt pedig ennek a valóságnak a legelemibb, zsigerekig hatoló kifejeződése. Ennek a valóságnak, ennek a tudatosságnak a megélése nélkül keresztény életünk ingoványos talajon mozog. Ki tartozna szívesen egy olyan közösséghez, amely még saját magában sem biztos? Keresztény kötelességünk, hogy megéljük ezt a valóságot, azért hogy példaként szolgáljunk és világosságként létezzünk mások számára. Tegyünk fel a kérdést: hány embert érintett meg az én keresztény valóságom? Vagy éppen hány embert tántorított el az én felszínes és megszokásból gyakorolt vallásos életem? Komoly felelősség és feladat, hogy a belső értékeinket ne mozdítsa el a külső környezet. Ideáinkhoz igazítsuk az életünket, különben az ideáink fognak igazodni az életünkhöz!
Ha diák nyelven szeretnénk elmondani, akkor Krisztus a hegyi beszédben elmondja a programját, a kereszténység útmutatóját, azt hogy, hogyan épül fel a kurzus, a tantárgy tematikája. Ha a tanulmányaink, azaz életünk során megbukunk, akkor lehetőség van a bukásból való felállásra, tehát pótvizsgára. Itt jön azonban egy lényeges különbség: míg tanulmányainkban korlátolt a bukások utáni új lehetőség, addig Isten szemében végtelen esélyünk van felállni. Van azonban egy nagyon fontos feltétel: ahhoz, hogy újra vizsgázzunk, újabb tárgyfelvételre van szükség. Ez életünkben azt jelenti, hogy az újrakezdéshez, a felálláshoz sosem szabad elengednünk és feladnunk. Isten „nem a vétkeinket nézi, hanem Egyházunk hitét”. Rajtunk múlik tehát, hogyan tovább.
Hogyan tovább? A hogyan tovább válasza az életszentség. Idegennek és távolinak hat ez a kifejezés, hogy „szent”. Fontos tudnunk azonban, hogy a szentté válások nem csupán egyházi döntések eredményei. Természetesen vannak olyan szentek, akiket globális fókuszba helyezünk és az egyház, a köztudat kiemel, de az életszentség mindenki számára egyaránt szabad akarat, foglalkozás és cél. Számos olyan ember lépi át a mennyország kapuját, aki szentté vált, aki hagyta, hogy a hétköznapja találkozzon a keresztény valósággal. Az életszentség első lépése, hogy hagyjuk, hogy Isten eltaláljon bennünket. Az az Isten, aki nem kényelmes, hanem provokál és kimozdít. Miután kimozdulunk a tenni akarásba, Isten felszólít és a foglalkozás közelíti a célját: felszítja bennünk a Krisztus-követés valóságát.