Törő András, egyetemi lelkész és a Debreceni Szent László Katolikus Szakkollégium igazgatója szentmisét mutatott be Vízkereszt ünnepén, ahol a fiatalokat a napkeleti bölcsek magatartására, igenjére és kitartására hívta meg. A hétfő esti, kollégiumban bemutatott szentmisét követően, megszentelték a házat és a kollégiumi szobákat.
Ne hagyjuk, hogy karácsony ünnepe csupán elmúljon, elteljen az életünkben, hanem arra törekedjünk, hogy nyomot hagyjon bennünk! Minden ünnep személyes érintettséget hordoz magában, változást hoz életünkben és egy lépéssel közelebb visz Krisztushoz. Erre hív meg bennünket Vízkereszt, azaz Urunk megjelenésének ünnepe. Ahhoz, hogy a jászoltól eljussunk a hétköznapok valóságáig, hagynunk kell, hogy Krisztus a mindennapjaink szereplőjévé váljon. Ha Krisztusra nem csak ünnepelt ideológiaiként vagy vendégként tekintünk, hanem hagyjuk, hogy beletestesüljön az életünkbe, akkor újra és újra felismerjük, hogy kik vagyunk, hol a helyünk és mi a szerepünk.
A gondviselés egy csillag segítségével vezette a napkeleti bölcseket a Megváltóhoz. Miért éppen a csillag volt a jel? Azért, mert a napkeleti bölcsek ehhez értettek. Ez volt a szakmájuk, ezen keresztül válhattak megszólíthatóvá. Nekünk is ott kell keresnünk a jeleket, ahol mi vagyunk, ahol a mi életünk mozog. Mindenki jól ért valamihez, mindenki megszólítható valahol, egy tevékenységben, a munkakörében, egy közösségben, a családban. Mi a te csillagod? Hozzád mi az, amin keresztül eljut az Isten?
A napkeleti bölcsek története életünk három lényeges állomására világít rá. Először arra, hogy észre kell vennünk a jeleket, amely nem egy egyszerű folyamat. Esztelenségnek tűnik, hogy egy csillag megjelenése útra buzdítson bennünket, mégis be kell látnunk, hogy a szívnek vannak olyan érvei, amelyeket ésszel nem lehet megérteni. Életünk során, a fiatalkori ideáljaink közepette gyakran megéljük a szív és az ész találkozását vagy egyet nem értését. Megéljük a meghívottságot, amelyet nem lehet érvekkel alátámasztani, és megéljük a bátorságot, hogy amikor a szívünk indít az úton, akkor mernünk kell igent mondani. Ennek a nem egyszerű folyamatnak a második felvonása az úton való haladás. Az a kalandos út, amelynek során akár el is tűnhet a csillag. A biztos kiindulópont után nem mindig látjuk, hogy merre tart az utunk. Nem látjuk hogyan tovább, és feltesszük a kérdést, hogy jó döntést hoztunk-e. Ekkor azonban, ha kételyekkel is, de tovább kell haladnunk. Akkor is, ha nincs meg bennünk a bizonyosság. A napkeleti bölcsek tudták, hogy az a csillag, amelyet láttak valóság volt, hogy a szívük döntése nem véletlen elhatározás volt. Amikor eltűnik a csillag, akkor is ki kell tartanunk. Ki kell tartanunk akkor is, ha közben rossz dolgok történnek. Isten ezeket a rossz állomásokat, rossz döntéseket és eseményeket is eszközként használja fel, hogy vezessen bennünket a csillag útján a harmadik lényeges felvonáshoz, a boldog találkozás állomásához. Ezen a ponton állva látjuk meg, hogy érdemes volt az életünket odaszentelni, hogy mernünk kell hinni a szerelmeinknek, a meghívottságunknak, a döntéseinknek. A boldog találkozás, amellyel az Isten ajándékoz meg bennünket, olyan csoda, amelyért megéri kitartónak lenni. Olyan csillag, amelynek megéri a nyomába szegődni.
A vasárnap esti szentmisén elhangzott elmélkedés teljes szövegét itt hallhatjátok: