Kálmán József atya advent negyedik vasárnapján arra hívta hívta fel a figyelmet, amikor egészen közel állunk az ünnephez, akkor az első kérdés, amelyet meg kell fogalmaznunk, hogy mennyire készülünk. Felkészültem vagy kikészültem? Mennyire ékezem meg az ünnepbe? Minden készületi idő arra figyelmeztet bennünket, hogy ne csak a külsőségekben, hanem a szívünkben és a lelkünkben is jelenjen meg a készület fontossága. Ennek a lelki felkészültségnek a példája Mária és József személye. Amikor Gábor angyal felkeresi Máriát, nyitott ajtókra talál. De nem csak az ajtó volt nyitott, hanem Mária szíve is. Az angyal valóban belépett Máriához: fizikálisan besétált az ajtón. Ennek a hétköznapi egyszerűségnek az a különlegessége, hogy Mária annak ellenére, hogy nem kapott egyértelmű jelet, igent mondott az Isten szavára, és feltétel nélküli bizalmat szavazott annak, aki besétált az ajtón.
Te mit tennél, ha megjelenne előtted valaki, és azt mondaná, hogy az Isten küldte őt, és most megmutatja neked, hogy mi a terve veled? Természetesen, ilyen konkrét módon nem biztos, hogy jelez nekünk az Isten, de az egészen biztos, hogy a mindennapjainkban az embereken keresztül kapunk üzenetet Tőle. Mennyire vesszük ezeket komolyan? Elhisszük-e, hogy Isten képes arra, hogy embertársainkon keresztül vezessen bennünket az életutunkon vagy egy nagyobb döntésben? József meglátta Isten útmutatását. Mondhatta volna, hogy csak egy rosszat álmodott, és másképp fog cselekedni. Mégis belátta, hogy sokféleképpen üzenhet nekünk az Isten. Isten, aki soha nem azért lép be az életünkbe, hogy összezavarjon bennünket, kétségbe ejtsen vagy félelmet okozzon, hanem segítség gyanánt, azért, hogy a javunkat szolgálja. Minden olyan élethelyzet, amely félelemmel tölt el, amely a jövőre nézve káoszként hathat vagy zűrzavart okozhat, az nem biztos, hogy az Isten keze nyoma. Hanem éppen ellenkezőleg: annak a következménye, hogy nem hagyjuk, hogy az Isten beleszóljon az életünkbe.
Hogyan hallhatjuk meg Isten kérdéseinkre adott válaszát és az Ő terveit alakító útmutatását? Tartsunk csendet! A mai világ nagyon zajos. Mindenféle zajforrás körülvesz bennünket, amelyben nehéz meghallani az Isten szavát. Amikor imádkozom, hogyan teszem? Az ima közben külső és belső csendet teremtek, és úgy fogalmazom meg a gondolataimat? Ha így kérjük az Ő gondviselő szavait, egészen biztosan megkapjuk a választ, és meghalljuk az Isten üzenetét.
December 22-én a Debreceni Egyetem oktatói és dolgozói gyújtották meg a negyedik adventi gyertyát. Pilinszky János gondolatait hozták elénk:
Advent a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra, ami biztosan megjött. Télen az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg, nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni, beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és jogosabb birtoklás se, mint szeretnünk azt, ami a miénk, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”; lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk. Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet és advent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár, jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől – szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását.
Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Az advent negyedik vasárnapján elhangzott elmélkedés teljes szövegét itt hallhatjátok: